http://beta.nol.hu/kult/_a_zsidosag_maga_egy_kerdojel_
'A zsidóság maga egy kérdőjel'
Tuvia Tenenbom, a New York-i Zsidó Színház igazgató-rendezője egy fekete komédiáról
Mélységesen sötét és mulatságos darab Az utolsó zsidó Európában. A valóságot minden abszurditásával együtt mutatja meg, az antiszemitizmus képébe röhög. Tuvia Tenenbom, a New York-i Zsidó Színház igazgatója és rendezője, az identitás kereséséről, a zsidóság örök bizonytalanságáról, előítéletek elől rejtőzködésről, és az álszentség mögött lappangó látens gyűlöletről mesél ebben a fekete komédiában.
Frisch J. Anna, Suhajda Gábor
NOL
2010. július 26.
Külföldön az előadás szélsőséges érzelmeket váltott ki a közönségből, és a szakmán belül is, de senkit sem hagyott hidegen: nagy sikere mellett sokan támadták a saját zsidóságát is öniróniával megélő Tenenbom darabját. Lengyelországban tüntettek ellene, Amerikában a lengyel nagykövetség tiltakozása és a New York Times színházi rovatának bojkottja keltett botrányt. Május óta már játsszák Budapesten, a Tűzraktérben is. A magyar verzióról az egyik főszereplővel, Pálos Zsuzsa színésznővel és Formanek Csabával, a darab társrendezőjével, a Radikális Szabadidő Színház művészeti vezetőjével beszélgettünk.
- Hogyan született meg az előadás Budapesten?
Formanek Csaba: - Tuvia egyszer már megpróbálta színre vinni a darabot a Katona József Színházban, de ott végül nem jött össze. Aztán az egyik nyáron, amikor itt járt, megtetszett neki a Tűzraktér hangulata, így felmerült, mint lehetséges helyszín. Sikerült megállapodniuk a vezetőséggel, hogy idehozza az előadást, és el is jön elkezdeni a rendezői munkálatokat. Erre nagyon jó időszaknak tűnt 2010 májusa, mivel ekkor volt a Tűzraktérben a Művészettel a diszkrimináció ellen programsorozat, ennek keretében valósult meg a darab.
Pálos Zsuzsa: - Szerencsénk is volt, mert pályáztunk a Színész Szakszervezetnél, és az utolsó pillanatban sikerült támogatást nyernünk. Ez nagyon megtisztelő volt, mivel a darab sokaknak ad munkalehetőséget, fiataloknak is, és jó, hogy pártolják ezt a fajta munkát.
- Milyen volt együtt dolgozni Tuviával?
P. Zs.: - Nehéz. Egyfelől mindannyian tudtuk, hogy visszaszámlálás van, hiszen május elején vállaltuk el a szereplést, és 28-án már közönség elé kellett állnunk. Másfelől meg kellett értenünk az anyagot, ez pedig igen nehéz előadás, mert több síkon fut, és ha az egésznek a filozófiáját nem értjük, úgy borzasztóan félre lehet játszani, vagy el lehet menni teatralitásba. Lépést kellett tartanunk azzal a fajta célzatossággal, amit az író-rendező már kipróbált korábbi előadások során. Vissza akart látni érett folyamatokat, nagyon hamar kívánta, hogy érett szinten legyünk a figurák és viszonyok megértésében, a szerep értelmezésében. Ki kellett bogozni és megérteni azt a furcsa erkölcsi létet, ami itt kibontakozik. Ki szülő, ki testvér, ki zsidó, ki nem zsidó... vagy esetleg náci? Nehéz volt így elindítani a próbákat. Tuvia tudta a saját darabját, mi meg nem annyira. Tehát nehezen indultunk neki, de aztán egyszercsak eljött egy olyan szentséges pillanat, amikor beestünk abba az ihletett állapotba, amin keresztül aztán sikerült megvalósítani és bemutatni a darabot. Ráadásul Csaba nagyon jól tudta vezetni a próbákat, mikor Tuvia már nem volt itt, tökéletesen tudta, hogy melyik szál hogy működik, mit nem szabad félrevinnünk.
F. Cs.: - Maga a drámai anyag, mint minden jó dráma, rendelkezik bizonyos kódokkal. A munka során a színészeknek, a rendezőnek és a többi munkatársnak meg kell értenie, hogyan van belebújtatva a darabba az a játékmód, amit az előadás megkíván. Tuvia ötdiplomás ember, többek között vallástudományt is végzett, így ezekben nyilván nagyon otthon van. Sok kultúrkörnek és történelmi korszaknak egyfajta zanzája, és egy nagyon ügyes dramaturgiával való összesűrítése ez a darab, ráadásul nagyon sok síkon van megírva. Ezeket nekünk mind-mind meg kell próbálnunk fölfejtenünk ahhoz, hogy megértsük, mi az, amit vár tőlünk ez az előadás.
- A közönség hogyan boldogul ezekkel a bonyolult viszonyrendszerekkel?
P. Zs.: - Sok minden függ attól, hogy mire van ránevelve a közönség. A Tűzraktér pikantériája, hogy aki ide eljön, az tudja, hogy valami különös fog történni. Ők ki vannak erre hegyezve. Persze egy ilyen előadásban, ahol többféle korosztály, múlt, állapot szegül egymásnak, nagyon tisztán kell játszanunk, hogy a néző abban a pillanatban azon kezdjen el gondolkodni, ami majd csattan iksz pontnál. Például érdekesen említ bibliai témákat a darab: vannak olyan pillanatok, amelyeket a templomi képekhez, bibliai ábrázolásokhoz köthet az a néző, aki ezt tudja és érti. Nekünk pedig segítenünk kell abban, hogy ezeket belelássa, úgy, hogy közben nem állhatunk bele egy-egy mozdulatba, mondatba.
De ha bárkiben felmerül kérdés, nyitottak vagyunk, az interneten vagy egyéb módon beszélgetünk a dologról. Amikor itt volt Tuvia, akkor három előadás úgy ment le, hogy a darab előtt elég komoly beszélgetés folyt a nézőkkel. Én nagyon sajnálom, hogy nincs már több ideje Budapesten lenni, de megígérte, hogy jön ősszel, és ha lesznek előadások, ahol személyesen is jelen lesz, akkor ismét lehet majd beszélgetni vele, kérdezni tőle a darabbal kapcsolatban is. Egyébként nagyon érdekes íróval találkozni, főleg ilyen témájú dolgoknál, hiszen ő jelenleg is jön-megy, és gyűjti a tapasztalatokat. A napi élet, a napi politika pedig minden kilométerkőnél szembenéz velünk, ettől válik a dolog nagyon elevenné és élővé.
- Mennyire befolyásolta a munkát, a várakozásaitokat az előadás külföldi visszhangja?
F. Cs.: - Ezzel nem akartam foglalkozni. Az én feladatom, hogy tető alá hozzam az előadást. Aztán a néző úgyis maga dönti el, hogy tetszett-e neki, amit látott.
- Milyen a magyar közönség reakciója?
P. Zs.: - Szerencsére van érdeklődés a darab iránt, és ez egészen kedves szituációkban mutatkozik meg. Például a bemutató környékén történt, hogy egy délután éppen próbáltunk, amikor bejött egy kis idős hölgy, volt vagy hetven-nyolcvan éves, és kérdezte, hogy lesz-e itt valamilyen előadás, mert a repülőtéren hallotta valakitől, mikor megérkezett Izraelből. Mi mondtuk, hogy lesz, és ő tényleg eljött este, egyedül, megnézni az előadást, mi pedig boldogok voltunk, hogy itt van, és hírét viszi.
- Meddig marad műsoron a darab?
F. Cs.: Azt tervezzük, ősztől tovább játszuk. Ez egy út, amin elindul az ember, de előre nem lehet tudni, hogy milyen hosszú lesz. Mi nem vagyunk profitorientált színház, szerelemből csináljuk. Addig dolgozunk, amíg szeretjük ezt a darabot, és ameddig azt látjuk, hogy van értelme, hogy van érdeklődés és a nézők is szeretik. Fontos az is, hogy most van műsoron először Tuvia darab Magyarországon, ezáltal ennek van egyfajta küldetése, hogy felhívjuk más, színházzal foglalkozó ember - szakmabeli és a néző - figyelmét erre a kortárs szerzőre és színházcsináló emberre.
- Mivel kortárs darabról van szó, így talán nem kellett sokat frissíteni rajta. Térben mennyire kellett aktualizálni?
P. Zs.: - Ami ebben aktuális, az sajnos mindenütt aktuális. Ez hátborzongató. Szörnyű, hogy ide jutottunk, és ez nem magyar jelenség. Én negyvenötben születtem, és azt gondoltam a szüleim, nagyszüleim idejében történtekről, hogy ezek soha nem térhetnek vissza. És amikor bizonyos bakancsok újra elkezdenek menetelni a pesti utcán, vagy bizonyos megrázó eseményekről hallunk újra és újra, akkor még a fiatalok is megdöbbennek. De itt van a mi korosztályunk, amely már azt hitte, hogy túl van ezen, és aztán kiderül, hogy nem. Mindegy, hogy ez terrorizmus, neonácizmus, vagy csak egy bolondéria, ami életveszélyes. Nekem pontosan azért nagy megtiszteltetés ebben a darabban részt vennem, mert egy kicsit része lehetek annak, hogy rádöbbenjünk: "úristen, milyen emberek vannak". Mint például Zbrodzka, az a karakter, akit én játszom: egy kis csinosnak mondható, slampos nő, aki közben egy szörnyeteg.
- Elhangzanak bizonyos - magyar vonatkozású - szövegek, amelyek eredetileg nem voltak benne az előadásban. Miért alakult ez így?
F. Cs.: - Tuvia járt Lódzban, Lengyelországban, ahol a darab játszódik, és fotózott antiszemita graffitiket, amiket a New York-i és a lengyel előadásokon vetítésszerűen, projektorral bejátszottak. De mivel tisztában volt a magyar politikai helyzettel, azt javasolta, hogy inkább olyan szélsőjobboldali, bugyuta szövegeket illesszük a darabba, amikkel fórumokon és nyilatkozatokban nap mint nap találkozhatunk. Amit Tuvia csinál, az politikai színház. Ennek nagyon fontos feladata, hogy a fikció mellett ott legyen a dokumentumszerű valóság - csak ki kell nyúlnunk, és megérinthetjük.
Az előadás július 25-én, 27-én és 28-án este fél kilenckor megtekinthető a Tűzraktérben (Budapest, Hegedű utca 3.)
http://hvg.hu/kultura/20100531_zsido_botranydarab_tuzrakter
Zsidó botránydarab a Tűzraktérben: Maria, Mengele és a mormonok
2010. május 31., hétfő, 18:18 • Utolsó frissítés: 2010. június 02., szerda, 14:41
Szerző: hvg.hu
A hét végén Budapesten, a Tűzraktér független művészeti központban – több elvetélt magyarországi próbálkozás után – bemutatták Tuvia Tenenbom, a The Jewish Theater of New York alapítójának Az utolsó zsidó Európában című színdarabját. A közönség nagy része lelkesen tapsolt, akadtak, akiknek kifejezetten nem tetszett a darab; közömbös azonban senki sem maradt – ami általában jellemző a New York-i Zsidó Színház előadásaira.
New York City és New York állam egyetlen angol nyelvű zsidó színházának honlapján Énekelj és lőj címmel előzetes videó hívja fel a figyelmet egy, a közeljövőre tervezett bemutatóra, a Gáza című musicalre. A videón figyelmeztető szöveg olvasható: akiket érzékenységükben sértene a felvétel második része (amelyben muszlim radikálisok falhoz állított embereket lőnek szitává géppisztollyal), nyomják meg a stop vagy az exit gombot.
Egy színházi előadáson, amely közben még szünetet sem tartanak, ilyen gomb persze nincs. (Hacsak nam számítjuk annak, hogy a harmadik – szabadtéri – előadást félórai játék után a zivatar elmosta. A pesti közönség azonban – ígéri Tuvia Tenenbom és a magyarországi társrendező, Formanek Csaba – kárpótolva lesz júniusban, illetve augusztusban, legalább tíz újabb előadással.)
Nincs azon semmi csodálkozni való, ha nem mindenkinek tetszenek az olyan darabok, amelyeknek sokan már a címüktől sokkot kapnak (Adolf Eichmann naplója, Szerelmes levelek Adolf Hitlerhez, Kóser zsidó lányokat szeretne Krakkóban? Tárcsázza a 93-ast!, Az öngyilkos merénylő, Az utolsó szűz). A most, a Tűzraktérben a Salto Mor(t)ale társulat és a Radikális Szabadidő Színház által színre vitt, a lengyelországi Łódźban játszódó darab ellen az amerikai lengyel külképviseletek már a New York-i ősbemutató előtt erőteljesen tiltakoztak, amiért a színház falára kivetített falfirkák, úgymond, azt a benyomást keltik, "mintha a lengyelek antiszemiták volnának". Pedig a łódźi graffitik nagyon is valóságosak voltak – maga a szerző, Tuvia Tenenbom fotózta őket Łódźban. De nem voltak légből kapottak azok a bekiabálások sem, amelyekkel egy hátsó ablakból két kopaszra nyírt színész zavarta meg időnként a tűzraktéri előadást ("Elég volt a zsidó elnyomásból!", "Magyarország a magyaroké!", illetve – végtére is a darab Lengyelországban játszódik - "Lengyelország a lengyeleké!")
A darabban, amelyet a Tűzraktérben a májusi Művészettel a diszkrimináció ellen program fő attrakciójaként tűztek műsorra, éppen esküvőre készülnek. A menyasszony, a táncosnő Maria (Szabó Emese) apja, Jocka papa, antiszemita pap (Csák György), az általa alapított Krisztusban Megfeszített Krisztus Egyház lelkipásztora, aki határozottan rendreutasítja a feleségét, a łódźi hentest, amikor azt mondja: úgy tudja, Jézus zsidó volt. A hentes örömanya, Żbrodzka (Pálos Zuzsa) éppen úgy hullákat trancsíroz, mint Josefnek, a könyvelő kérőnek (Jávor Bence) az apja, a kórboncnok Kweczke doktor (Gábor Péter Yeti). A két trancsírozó össze is jár.
Két nappal a tervezett esküvő előtt a menyasszony egy diszkóban találkozik John Jay Smithszel, a fiatal mormonnal (Ilyés Lénárd), aki azért érkezett Łódźba, hogy halott zsidókat írjon össze, akiket a mormon egyház majd utólag megkeresztel, hogy legalább halálukban üdvözülhessenek. Josef és menyasszonya úgy tudják, a fiatal könyvelő nem azért van körülmetélve, mert zsidó, hanem csupán, mivel az apja kórboncnok, aki “szeret nyiszálni”, és annak idején a kisfián is gyakorolt. De sosem lehet tudni – a fiatal mormon, aki belehabarodik a lányba, még az esküvő előtt be akarja bizonyítani a vőlegény zsidóságát – ha ugyanis erre fényderülne, a lány nem menne hozzá, sőt lehet, hogy őt választaná, és elmenne vele Amerikába.
A mormonok kutakodása végül nem várt eredményekkel jár: A rejtőzködő zsidónak hitt kórboncnokról, és fiáról, a fiatal könyvelőről nemcsak az derül ki, hogy nem zsidók, hanem az is, hogy nácik; s nem hiába hívják Josefnek őket: Josef Mengelének, az auschwitzi orvosnak a fia, illetve unokája ők. Az antiszemita pap lányáról viszont az derül ki, hogy zsidó. Egy pillanatig a zsidóságától “megszabadult” Josef boldogan rohanna Mariájához, Maria pedig, zsidóságának tudatában, Josefhez – ám egy zsidó lány és egy náci fiatalember éppoly kevéssé lehetnek egymáséi, mint egy antiszemita lány és egy zsidó ifjú. Minden a feje tetejére áll, senki sem az, akinek gondolta magát. Az identitás-tragikomédia véget ért. Azazhogy csak majdnem: a mindentudó mormonok ugyanis slusszpoénként még egy megdöbbentő dolgot kiderítenek.
A darabban a párbeszédek olykor meglepőek, de – ilyen a világ – mindvégig realisztikusak, az egész, együtt, mégis tökéletesen abszurd – ami pontosan megfelel a színházát 1994-ben alapító Tuvia Tenenbom szándékainak. Szerinte ugyanis a valóság is éppen ilyen. Belülről tekintve, részleteiben tragikus és borzalmas, kívülről szemlélve és sűrítve abszurd és csupa komikum. Tuvia Tenenbom darabjai tudatosan szakítanak a zsidó színháznak mind a Hegedűs a háztetőn című darabbal fémjelzett, szerinte giccses tradíciójával, mind a purimi örömködő zsidó színházi tradícióval, és valóságos zsidó, illetve antiszemita beszédmódokat szerepeltetnek a színpadon, egészen az olyan – e darabban is elhangzott – mondatokig, mint hogy „a zsidók ürüléket esznek” (ahogyan "a homokosok vizeletet isznak", illetve, hogy "ezt mindenki tudja").
"Ha az ellenségednek vége, neked is véged" - mondja Tuvia Tenenbom, aki tel-avivi ultraortodox zsidók között született, nőtt fel és tanult teológiát. Szerinte éppen ez a paradoxon élteti a zsidóságot (ahogyan a kereszténységet és az iszlámot is). Az Ószövetséget héberül, a Talmudot arámiul, a Koránt pedig arabul olvasó Tenenbom szerint nemcsak megértés nincs a három ábrahámi vallás között, de még jó fordítások sem léteznek. Ebből persze szerinte nem az következzik, hogy nem kell fordítani, hanem annak belátása, hogy minden fordítás külön életet él – így most Az utolsó zsidó Európában című, Kepes János készítette fordítás is. Ahogyan most a Tűzraktérben is önálló életre kelt a Lengyelországban játszódó New York-i darab.
GERLÓCZY FERENC
